Karikatúrákban és régi tűzesetek leírásaiban találkozhat az olvasó az ugróponyvával. Budapesten az elsők között - 1903-ban - a párizsi áruház égésekor alkalmazták. Főleg emeletes épületekben keletkezett tüzek alkalmával kellett használni, amikor a tűzben rekedtek csak az ablakon keresztül, leugrással menthették az életüket. Egy többnyire kör alakú, erős vászonból készült, és a szegélyeken fogantyúkkal ellátott mentőeszközt képzeljünk el. Kifeszítéséhez 30-40 fő kellett, hogy a magasból leugrók épségben érjenek le. A párizsi áruház épületének tüzénél az egyik lakó egy tűzoltóra zuhant... Ez a múlt.
A jelen pedig egy közel 40 négyzetméter alapterületű 3 méter magas párna, mely a levegő túlnyomása segítségével működik. Leggyorsabb felállításához 10 fő elegendő, a mentendő (ugró) személy "beérkezésekor" pedig nincs szükség tűzoltók testi közelségére. A párna kiteregetése után, a levegőbeömlő nyílásokhoz kapcsolt 2 darab elektromos működtetésű ventillátor rövid idő alatt felfújja a párnát és létrehozza a kívánt túlnyomást az ugró személy testének biztonságos felfogásához. A párna két szemközti oldalán található egy-egy kiömlőnyílás is, melyek a párnába eső személy becsapódásakor hirtelen nyomásnövekedést csökkentik. Erre azért van szükség, hogy "lágyuljon" az érkezés ereje, a mentendő személy ne szenvedjen sérüléseket. A ventillátorokat egy robbanómotoros áramfejlesztő látja el elektromos árammal. A becsomagolt párna, a két ventillátor, az áramfejlesztő és a kábelek egy zárt dobozos furgonra vannak felmálházva.
A fővárosban áll készenlétben egy ilyen mentőeszköz, melyet főleg a hidakra vagy egyéb magas helyekre felmászó öngyilkosjelöltek biztosítására szoktak bevetni.
