Egy számítógép előtt ülök, pedig legszívesebben inkább sírnék!
Tizenhat évvel ezelőtt a mostanihoz hasonló januári délután jártam először tűzoltó laktanyában. Gépjárművezetőt kerestek a város önkéntesei. Érdeklődtem. Egy fiatal ügyintéző fogadott és egy eddig nem ismert világba invitált.
Pár nap múlva döntenem kellett: kisvárosunk önkénteseinél írom alá a szerződést vagy Ausztriában egy kertészeti cégnél helyezkedek el, többszörös fizetésért mint gépkocsivezető.
Február elsejétől tűzoltó lettem. Napi szolgálat, majd azután a pihenőnapok alatti készenlét. A szomszédok egy idő után már tudták, ha éjjel a nagypapám öreg Komárjának hangját hallják, valahol tűz van és az önkéntes siet a laktanyába.
Megtetszett és pár hónap után nem csak munkahelyként, hanem hivatásként tekintettem a tűzoltást, a tűzoltóságot. A következő januárban már hivatásos tűzoltóként szolgáltam a megyeszékhelyünkön és tanultam a tőlem idősebb és tapasztalt kollégáktól. Tamástól, a szolgálatparancsnoktól, Lacitól, a helyettesétől vagy akár „Görögtől”, a híradóstól és sorolhatnám a többieket, mind olyan tapasztalatokat kaptam, ami után eldőlt, én örökre tűzoltó leszek.
Szaktanfolyamok, képzések, diploma, tisztavatás: fejlődtem mint tűzoltó. Tűzesetek, balesetek, egyéb műszaki mentési feladatok, árvíz, belvíz, szélviharok. Dolgoztam, érlelődtem, tapasztaltam.
Egy, az országban ritkán előforduló tornádó felszámolási munkálatai során megismerkedtem egy civil mentőcsoporttal. A csoport vezetőjével, Lacival, baráti kapcsolatba kerültem. Több hivatásos munkatársammal, megmentettük a szomszéd falu megszűnés alatt lévő önkéntes tűzoltó egyesületét. Ezután ha Laci hívott, ezt a szervezetet is képviselve, az ország távolabbi részein is bekapcsolódtunk árvizek, viharkárok, vízben eltűnt személyek felkutatása közben a munkálatokba.
Tanfolyamokon, hazai és nemzetközi gyakorlatokon szerzett tapasztalatok után több alkalommal külföldön is részt vettünk földrengés, szökőár vagy vízben eltűnt személyek mentési munkálataiban.
Pápától Nyíregyházáig, Székesfehérvártól Jászberényig rengeteg tűzoltóval, búvárral, mentőkutyással, alpinistával ismerkedtünk meg. Emberekkel, akikre nem csak mint kolléga, hanem mint barát is tekinthettünk. Találkozók, ünnepségek, szerelmek, viták, öröm, bánat.
…most, hogy visszaemlékszek, most, hogy kavarognak az emlékek jövök rá, tényleg mennyi minden is történt!
Rengeteg szabadnapot, szabadidőt, munkát fordítottunk a mi kis csapatunkra, mert tűzoltóként hisszük, a tűzvédelem ügye nemes, politikamentes és mindenki számára fontos közügy!
De miért is törölgetem a könnyeimet?
Gyártottuk és gyártjuk a papírokat. Vidéki értekezletek, utazgatás. Papírok ide-oda. Agyalás a pályázatokon. Egyeztetések. Igazolások a pályázatokhoz. Rengeteg telefonszámla. Bürokrácia. A rengeteg idő, aminek a legtöbb kárát a család sínyli meg. Az elért eredmények megtartása, a járművek fenntartása, az eszközök bevizsgálása, az eszközök alapvető elhelyezése évek óta megoldhatatlan feladat számunkra.
Az első pofont az élettől akkor kaptuk, amikor a szertárunkba betörtek és elvittek pár apróságot. A következő betörés után semmi szakfelszerelést nem hagytunk a szertárban, hanem a két szomszédos tűzoltóság parancsnoka segített a járművek, eszközök raktározásában. Néhány kisméretű, de értékes eszköz a tagokhoz került.
Eléggé kényelmetlen és gyakorlatilag az alkalmazhatóságot is erősen korlátozza a kialakult helyzet. Az elmúlt évben az eszközök revízióját már nem végeztük el, járművek műszaki vizsgáját nem tudtuk megújítani és csak előre tervezett gyakorlatokon vettünk részt.
A csapattagok legtöbbje az elmúlt 15 évben családot alapított. Hajt mindenki a szolgálat után a megélhetésért, emiatt az egyesületre is kevesebb idő jut. Lélekben, fejben, szívben azért bennünk ugyanúgy él a lelkesedés, mint eddig.
Szertárunk garázsában egy igazi kincset őrzünk! Egy Csepel tűzoltóautót, ami igaz a kilencvenes években volt utoljára műszaki vizsgán, de azután egy centit sem mozdult. Pár éve kijavítgattuk a karosszériát, ahol kellett gitteltünk és már kb. 90%-át átcsiszoltuk vízpapírral. Mi tudjuk, az ország legszebb Csepelje lesz, ha elkészül.
A szertár a falunk közepén áll a fő utca mellett. Naponta ott jár el a busz, tucatnyian tankolnak a mellette lévő benzinkúton. Ott áll szomorúan és várja, történjen valami.
A tűzvédelem állami feladat. Ez 2012. január 1-jétől erősebben érvényesül, mint bármikor valaha. Kivárunk, megnézzük, mit hoz a jövő számunkra.
Legrosszabb, ami történhet, őrizzük és ápoljuk a több mint 110 éves szép emlékeket, hagyományokat.
Ahogy írtam, egy igazi kincset, az ország legszebb Csepeljét őrizzük.
Mindannyian egészséges büszkeséggel nézünk az eddig elért eredményekre.
A téli időszakban keveset vagyok a faluban, vidéken lakok.
Délután megcsörrent a telefonom. Kezemben egy mosókefe, pont autót takarítottam.
Az egyik tűzoltó hívott.
Betörtek a szertárba!
Mit vihettek el? Hiszen ott semmi sincs már! Leszámítva a fecskendőt és a mellette tárolt 3 köbméter, 5,3 méter hosszú deszkákat.
Elindult a hírlánc!
Közben hívott a helyi körzeti megbízott rendőr is.
Kiszerelték és az éjjel ellopták a fecskendő motorját, váltóstól, kormányművestől. 
Hiányzik az első híd, nincs meg a fecskendő szivattyúja és a mellette az utánfutóján tárolt kismotorfecskendő sem.
…a falu közepén…
…naponta ott járnak el tucatnyian…
Ezt nem hiszem el! Összeszorult a torkom és csak bámultam magam elé. Kezemben a mosókefe. Hideg volt, fújt a szél és én csak álltam.
Egy közös célt loptak el tőlünk, talán lehet a hitünket is picit. Naivak voltunk! Tűzoltóként azt gondoltuk, a tűzvédelem mindenki számára fontos közügy!
Most úgy látom, nem az a nagy dolog, ha valaki elolt egy avartüzet, hanem ha harcol a lehetőségért, megteremti a feltételeket és azokat huzamos ideig tervezhetően fenntartja.
Mint ember és mint vezető is jellemző rám, hogy konfliktuskerülő vagyok. Lehet ez a baj?
Hevesebben kellett volna harcolnom?
Hibáztunk? Vagy az élet ennyire mostoha? Ilyenek az emberek?
Minden tűzoltó tudja, ez egy olyan munka, amiből kiveszi a részét a család is. Ők azok, akik féltenek, aggódnak, hazavárnak és útba indítanak.
A nejem hevesen megkérdezte, mikor lesz már vége?
Mire jó ez az egész? Mindent ellopnak, tönkretesznek!
Ennek így semmi értelme!
Igaza van?
De mit kell most tennünk?
Feladjuk vagy harcoljunk még?
