Az utolsó vonulás
Az alább következő sorok a szeptember 7-i összejövetel okán születtek. 24 év szolgálat után „pihenőre” tért egy tűzoltó bajtársunk, Őt búcsúztatta a csapat.
Minden tiszteletet megérdemelnek azok, akik életük döntő részét a „köz” szolgálatában töltik. Mentők, ápolók, orvosok, rendőrök, tűzoltók stb., akik felügyelnek a biztonságunkra, vagy baj esetén segítenek.
Minden szakmának, hivatásnak, munkaközösségnek – így a tűzoltóknak is – megvannak a maguk hagyományai, tradíciói.
Másfél évtizedes pályám alatt sokszor volt részem aktív szolgálatát befejező tűzoltót, bajtársaimmal együtt búcsúztatni.
Emlékszem: az utolsó „szolit” töltő öreg tűzoltó tiszteletére – a tudtán kívül – mindig felharsogtak a riasztócsengők, később a hangszórók, majd kigurult a szertárból a piros autó és a már valamit sejtő „veteránnal” a fedélzetén szirénázva tett egy kanyart a laktanya körül. Ha a szolgálat ideje alatt nem történt igazi riasztás – de ha igen, akkor is -, ez a kör volt az utolsó IGAZI vonulása.
A szolgálat leteltével következett a szűkebb körű – szolgálati csoporton belüli – tényleges búcsúztató. Ezek a házon belüli „mini” ünnepségek, többé-kevésbé bensőséges hangulatban, ajándék átadás, „eszem-iszom”, beszélgetés, esetleg egy kolléga megemlékező sorai közepette zajlottak.
Egy ilyen „buli”, mindig rendhagyó, azonban folyamatának valamely pontján mindahányszor óhatatlanul bekövetkezett az a pillanat, mely kifejezi e sorok mondanivalóját. Ez a pillanat pedig a könnyek megjelenése. A könnyeké, melyek legördülve az „ünnepelt” arcán, kifejezik azt az érzést, amely a hosszú évtizednyi szolgálat leteltével úrrá lesz szívében e gyönyörű hivatás elhagyásakor.
Vitathatatlanul gyönyörű, hiszen Szent Flórián modern kori katonájaként, nap mint nap gyakoroljuk eszmeiségét: segíteni akarás, bátorság, bajtársiasság.
Hirtelenében magamat tudom idézni, amikor az ünneplés és a szomorúság keveredése által okozott lelki állapotot próbálom jellemezni:
„A tűzoltó közösség szelleme, száguldó piros autó, együtt a bajban, sziréna hangja, a laktanya hangulata, füstszag és égig csapó lángok, rémült, vérző emberek, az adrenalin „szaga”, könny és keserűség, tragédiák és elszoruló szív, a SEGÍTSÉGNYÚJTÁS ÖRÖME. Ezek azok a mozaik darabkák, melyek összeilleszkedve megríkatják a több évtizedes szolgálat után nyugdíjba vonuló tűzoltót, megdobogtatják az „idő előtt” leszerelők szívét egy piros autó láttán és melyek egy kicsit kárpótolják a megélhetéssel küszködő tűzharcosokat.”
E soroknak állandó aktualitása van. Ugyanúgy szólnak az éppen nyugállományba készülőkhöz, mint a már régóta nyugdíjas tűzoltókhoz. És egy kicsit a fiatalokhoz is. Hiszen e hivatásnak az adja meg a – szavakkal nehezen kifejezhető – varázsát, hogy mindörökre a szívünkbe vésődnek mozzanatai, a vérünkké válik!
Tisztelt Öreg tűzoltó bajtársak!
A tűzoltó társadalom nevében köszönöm az együtt töltött időt, a tudást, amit kaptunk tőletek, de legfőképp e hivatás szeretetét, amire megtanítottatok!
Kívánok még hosszú időre erőt, egészséget! Az Isten legyen Veletek!
