A tudomány jelenlegi állása szerint nem lehetséges az időutazás. Június 17-én mégis sikerült 30, 40, 50, 60 évet utazni a múltban! Megporosodott dossziék és elfeledett régi emlékek elevenedtek meg nagy káresetekről, azóta elhunyt volt kollegákról, bajtársiasságról, barátságokról, a múltról. Egy pár órára megelevenedett a "csoport Volga", az antantszíjas, tányérsapkás tűzoltó tisztek szigorú tekintete.
A tűzoltási csoport megalakulásának 60. évfordulója alkalmából szervezett bajtársi találkozóra sokan eljöttek. Sokan hallgattak a hívó szóra, egykori tűzoltási csoportvezetők, háttérparancsnokok, gépkocsivezetők, fotósok, törzstisztek, hírvivők és tűzoltási osztályvezetők.
Megtiszteltetés volt együtt lenni és beszélgetni azokkal az emberekkel, akik megalapozták a főváros - és nem túlzás - az egész ország mentő tűzvédelmét a II. világháború után. Totzl Károly, Duray Ferenc, Bélteczky József és az általuk kinevelt utódaik olyan elhivatott, nagy tudással rendelkező karizmatikus egyéniségei voltak a főváros tűzoltóságának, akik mintegy szellemi alkotóműhelyt alkotva világszínvonalúvá emelték a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság szakmai munkáját. Ők fektették le azokat az alapokat, melyekből az ország tűzoltóságai a mai napig táplálkoznak.
A Tűzoltási Csoport múltja apró kis csaták, hősies helytállások, áldozathozatalok, példamutatás és a szigorú következetesség története. Sokan nem tudják, hogy a Táncsics Bőrgyár tűzesete volt a Tűzoltási Csoport "szülőatyja". Ahogy azt sem, hogy kik voltak az első vezetői, milyen járművekkel vonultak, hogy hogyan adtak visszajelzést az URH rádió bevezetése előtt, milyen beosztásokat szerveztek kezdetben és mi volt az első jelentős káresete a tűzoltási csoportnak.
Sok-sok apró mozaikdarabka, melyek szétszóródtak az elmúlt 6 évtized eseményeinek sorában. Ezen a találkozón sikerült felidézni ezeknek az elveszettnek hitt pillanatoknak az egyes részleteit. És emlékeztünk hősi halottainkra és azokra is, akik már nem lehetnek közöttünk.
Két pillanat volt, amikor egészen kicsinek éreztem magamat a 190 centis magasságommal. A közös fotózáskor, illetve amikor felkértem Karcsi bácsit, Totzl Károly nyugalmazott tűzoltó ezredest, hogy "csengessük le" a Tűzoltási Csoportot. Patetikus pillanat volt, ahogy a Tűzoltási Csoport egykori állománya vigyázzban állva hallgatta az egy hosszú két rövidet, majd elénekelte a Himnuszt...
Ennek a tűzoltó találkozónak is megvolt a fontos mondanivalója:
Ahogyan a múltban, úgy most és a jövőben is "naponta fejlődni kell, fel kell tudni nőni ehhez a hivatáshoz, mert ami ma volt, az már holnap nincsen, holnapután már új van."
Az igazi tűzoltóban holtáig tűzoltószív dobog és kitart, ameddig csak lehet, mert a tudást, a tradíciókat át kell származtatni a jövő nemzedékének.
És most hibátlanul idézem azt a zárszónak szánt mondatot, mely a hivatás szeretetet nagyon szemléletesen tükrözi:
"Az ember soha nem szeret a háta mögött hagyni dolgokat, de soha nem leszek más, soha nem leszek >>nem tűzoltó<<." (Romanek Róbert)
"A hős tűzoltó, az idealista, akinek
lelke az Istené,
szíve a hazáé,
karja a gyengéké,
és becsülete az övé!"
(1942. november, Magyar Világhíradó)
Köszönöm az ihlető üzeneteket!
Bajtársi és baráti üdvözlettel:
